4.fejezet : Ez gyorsan kiderült...

- Jack… Jack… - egy női hang szólongatja. Az ajtó nyikorog. Fény szűrődik be. Nem akarom látni ki az. Nem akarok felébredni. Mélyebbre fészkelem magam Jack karjaiban, és a mellkasára hajtom a fejem. Szép lassan visszaalszom… illetve visszaaludnék, ha Kelly vidám hangja nem furakodna bele az édes álmom vissza - visszatérő képei közé.

- Anyu baj van?

- Nem nincs csak… most mi van?

- Ááá, hogy ők. Tegnap mélyreható ismerkedést folytattak egymás mandulája iránt.

- Nem úgy volt, hogy a legjobb barátok?

- Tudod Anyu, a legjobb barátok néha egymásba szeretnek. Tudod, hogy nincs barátság férfi és nő közt… - a beszélgetés többi részét nem hallottam, csak az ajtócsapódást. Összerezzentem, és kipattantak a szemeim. Jack még aludt, ezért óvatosan kimásztam a karjai közül. Az íróasztalát kezdtem el szemlélni. Megakadt a szemem egy versen. Olvasni kezdtem.

Ordít körülöttem a csend
Csak a Hold néz, le rám
Csendben figyel odafent
Hallja szenvedésem szavát

Reménytelen az érzés
Az életem rég sivár
A szívemben a féltés,
Amit tudom, hogy nem vár

Kába csend a vidéken
Csak a magány vár reám
A szívét még elérem
S a lelkét is talán *

Hangosan szipogni kezdtem. Meghatott a vers. Nem is kicsit. Ő ebben is tehetséges… ellentétben velem.

- Valami baj van? –kérdezi, és rajtakapottan hátrafordulok.

- Ez… ez… ez… ne haragudj, csak egyszerűen nem tudtam letenni, annyira kifejező és…

- Ezt éreztem hetek óta, de nem tudtam mi az. – mondja és kinyújtja a kezét felém. Boldogan sétálok felé, és a mellkasához bújok. A hátam simogatja, miközben beszél.

- Ne röhögj ki. Szégyen - nem szégyen, eleinte féltem ettől az érzéstől. Utoljára tavaly decemberben éreztem amikor… - jelentőségteljesen elhallgatott. Tudtam, hogy mit jelent a dátum. És reméltem, hogy sosem felejtem el. Szinte elrontotta az életem, egyetlen döntés, amibe majdnem belehaltam. Soha nem felejtem el.

- Oké, leesett. Lebuktunk. – mondom, és a fejemre húzom a takarót.

- Hé. Add vissza. – kezd el csikizni a takaró felett.

- A-a. Nem adom. Vedd úgy, hogy most egy óvodás kislány vagyok és te vagy az óvó bácsi.

- Pici Lana kérlek, gyere elő a takaró alól – próbálkozott mézesmázos hangon. Jobb esetben ettől a kislábujjam tócsát vert volna a padlón, de most nem engedhettem, hogy elcsábuljak.

- Nem-nem. Félek, hogy megesz a nagy gonosz farkas.

- Itt nincsen nagy gonosz farkas, csak egy nagy szerelmetes Jackson.

- Tudom – kapom le magamról a takarót és rögtön indulok az ajkai után. A csók után kérdez.

- Mi volt ez a lebuktunk szöveg?

- Anyukád benyitott és Kelly beavatta a részletekbe.

- Ja, az nem gáz.

- Nem gáz? Nem gáz? Anyukád felhívja Anyut, Anyu pedig mikor jó hangulata lesz, vagyis iszik egy pohár bort, tudod mennyire alkoholellenes ezért csak egy kicsit, szóval egy jobb pillanatában elmondja Apunak és… Jézusom! Apa élve kinyuvaszt minket.

- És az miért baj? Szeretjük egymást. Norah-t nem olyannak ismertem meg, aki egyből kérkedik ezzel. Henry pedig nagyon is nyugodt ember.

- Hát persze, nyugodt és csendes csak egy bibi van.

- És mégis mi az a leküzdhetetlen akadály?

- Szűzen akar férjhez adni.

- Hát ez jó vicc. Tudhatná, hogy te már… - lehajtottam a fejem és mérhetetlenül szégyellni kezdtem magam. Hazudtam neki, amit nem érdemelt meg. -… hogy nincs mit tudnia igaz?

- Nagyzolni akartam azzal, ne haragudj. Tényleg. –simítom meg az arcát.

- Semmi baj. Nem vagy éhes?

- Nem, köszi. – akartam hazudni, de a gyomrom egy hangos mordulással lebuktatott. – Shh! – intettem rendre a rakoncátlankodó kis szervemet.

- Szerintem Micky kaját akar.

- Talán nem is keveset. - mosolygok rá.

- Menjünk le kajálni? – kérdezi, mint egy aggódó szülő. Aranyos, hogy így félt.

- Mért hova máshova mehetnénk? – a konyha általában a földszinten van, de ez logikus.

- Mondjuk… ágyba reggeli? – kérdezi ravasz mosollyal, és az szemből az ölébe húz.

- Mint régen? – nevetek. – Inkább törjünk hagyományt. Csak átöltözöm.

- Hmm… nincs rá szükség. – csókolgatja a nyakam.

- Dehogy nincs! – mondom, mikor rájövök, hogy egészen pici felület takarja a fenekem… őszintén semmi nem takarja a fenekem… a tanga bugyi átka… - Sőt akár adhatnál egy rövidnadrágot is.

- Minek? – néz rám értetlenül.

- Nem akarok egy tangában és egy pólóban mászkálni anyukád előtt!

- Hmm… - egy ravasz mosollyal a nyakamhoz hajol. Mikor rájövök mire készül, így szólok :

- Nem kéne. Anyuék elevenen nyúznak meg.

- Miért is? – vándorol át az ajka a nyakam másik oldalára. – Tudják hogy jó kisfiú vagyok. Vagy nem?

- Az utóbbira szavazok. Apa szentül meg van győződve arról, hogy valamibe bele fogsz vinni. Pl. drog vagy hasonlók…

- Nézd, attól, hogy egy évben egyszer vagy kétszer elővesszük itthon a vízipipát, és szívunk egy kicsit, attól még nem drogozunk.

- Ezt ő is tudja nagyon jól, és éppen ez idegesít. –állok fel az öléből, és indulnék a komód felé, ha nem rántana közel magához.

- Ugyan Kicsim. Nem lesz semmi baj apukáddal.

- Vagy mégis. – indulok meg újra a komód felé.

- Oké. Mindjárt jövök.

- Hová mész? – kapok a karja után.

- Hív a természet. – nevet. – Sietek – nyom egy puszit a homlokomra.

- Azt hiszed, ennyivel megúszod? –kérdezem és közelebb húzom magamhoz.

- Reméltem, hogy nem – csókol meg szenvedélyesen.

- Nem akarsz elengedni, igaz? –kérdezi, mikor még mindig a csuklóját szorongatom. Nagyot sóhajtok.

- Na, jó. Menj. –mondom és elengedem.

- Jippi. Sietek! – csókol meg. Miután becsukja az ajtót, nagy mosoly terül el az arcomon. Bekapcsolom a telefonom. Hat nem fogadott hívás és hét SMS. Csodálatos. Három hívás aputól, gondolom hogy jöjjön-e értem a munkába, vagy hogy megvan-e a gázspray-m vagy valami… Kettő hívás Dan-től, gondolom bocsánatkérés… vagy nem. És egy anyutól. A gardedám sohasem nyugszik. Öt SMS aputól… „ Szia. Menjek érted vagy ne?” „Szia. Válaszolj már! Aggódom!” „ Szia! Most mi van?” „Válaszolj már!” „Ne haragudj. Norah tájékoztatott hogy Jacknél vagy. Jó mulatást!” És Mike is írt. „ Holnap nem kell bejönnöd dolgozni. Annie jön hozzám látogatni, zárva leszek. Puszi.” És persze Dan is próbálkozik. „ Ne haragudj, hogy kiakadtam. Beszéljük meg! Majd felhívlak holnap. Csókol : Dan.” Sóhajtok, és elfekszem az ágyon. Tegnap nem megmondtam neki, hogy alakul valami? Valahova el kéne mennünk Jack-el, ahol csak kettesben vagyunk, telefonok, zavarás, és Kelly nélkül. Mondjuk a Michigan tóhoz. Sátorozni pár haverral vagy ilyesmi. Aztán fürdeni, és úgy berúgni vagy beszívni, hogy világunkról nem tudunk. Nálunk ez a kikapcsolódás, de hát istenem, értsenek meg. Kisvárosi skacok vagyunk. Ebben nőttünk fel. A házibulik, fagyos telek, és a gördeszka világában. Ez a mi történelmünk. A múltunk. A jelenünk. Nem mondom, hogy a jövőnk, mert nem hiszem hogy hatvan évesen is csúszkázni, vagy vízipipázni fogunk, mert fog nélkül eléggé nehéz lenne, és talán egyikőnk sem ezt tervezi. Én biztos, hogy nem. Jack teljesen megváltoztatott. És íme, az emlegetett szamár vigyorogva lép be az ajtón, és én elveszem a kockái között… mármint a kockás hasán akad a szemem, és valószínűleg úgy nézek ki mint egy elcsapott béka : a szemem kidülledve, a szám tökéletes „O” alakban. Csodásan nézhetek ki, érhető hogy nevet rajtam.

- Valami baj van? Fogkrémes a szám? – ezzel a mondatával felébreszt.

- Minek mosol fogat reggeli előtt? –kérdezem fülig érő szájjal. – Amúgy meg, tudod, nagyon imádom a matekot, és nagyon hiányzik is, szóval térfogatot számoltam. – mutatok a hasára. – Megsaccoltam, mennyi helyem van aludni. –mondom, és ő elneveti magát.

- És mit csináltál, abban az elképesztően hosszú időben, amíg szerény személyem nem volt jelen? – sétál közelebb. Leül mellém, és én az ölébe teszem a fejem.

- Legfőképpen gondolkodtam. – játszok az ujjaival.

- És micsodán, ha szabad tudnom?

- El kéne menni kettesben valahová.

- Telepátia – sóhajt fel.

- Te is erre gondoltál?

- Már tegnap este óta ezen gondolkodom, hogy hogyan vegyelek rá, de nem kell rávenni, hiszen te is ezt akarod. – előveszi a rosszfiús mosolyát… a szívem kihagy egy ütemet.

- Akkor oké. Bár először Anyut és Aput is be kéne avatni…

- Majd kifundáljuk. – mosolyog, és elfekszik az ágyon. A csípőjére ülök.

- Na mi van? Nem voltál hajlandó felöltözni? – csap a fenekemre.

- Megvártalak, hogy tudjam melyik cuccodat húzhatom be. – válaszolok egy hangos AÚÚ kíséretében. És amikor épp csókoltam volna meg akkor… a Télapó bemászott a kéményen, lefényképezett minket és hangos hahotázás kíséretében azt üvöltözte hogy felrakja a képet FaceBook-ra. Na jó, nem. Kelly megint benyitott.

- ÁÁ! Rosszat fogok álmodni! – takargatja a szemét. Becsukja az ajtót, és hangos röhögés kíséretében levágtat a lépcsőn. Jack kimászik alólam.

- Azt hiszem, ideje elviselni a csipkelődését, és lemenni, reggelizni. – sóhajt, és a komódjához sétál.

- A tavalyi fürdőnaci? – kérdezi, és felém dob egy sötétkék, pálmafa mintás rövidnadrágot.

- Béka még benne? – kérdezem röhögcsélés közben. Tavaly is a Michigan tónál voltunk, és Jack nadrágjában egy hívatlan látogató akadt. Sosem felejtem el az arcát, miközben próbálja kirázni a gatyájából szegény állatot ( komolyan féltem hogy epilepsziás rohama van ) és női hangon visítozva rohangál a parton. Most perpillanat csúnya szemekkel néz rám.

- Jól van, ne egyél meg. – rángatom fel magamra a gatyót. Felém dob egy felsőt.

- Ezt múltkor itt hagytad. – vihog. A fekete „Bite me!” Feliratú toppom.

- És meg is teszed? – kérdezem, és a mosoly az arcára fagy.

- Önnek bármit, szép hölgy! – hajol meg előttem.

- Mint egy déli úriember. – csóválom a fejem. – Elfordulnál? – kérdezem, és ő azon nyomban engedelmeskedik. – Szem becsuk! – húzom fel magamra villámgyorsan a felsőt. – Kész is. Akkor megharapsz végre? – kérdezem, és ártatlan pillantással a lepedőre ájulok. Jack felém mászik.

- Készen áll, szép hölgy?

- Jajj ne! Kérem ne! Valaki segítsen!

- Most komolyan?

- Harapj már, te szerencsétlen. – neki sem kell több, a fogait az ütőeremnél érzem. Fáj, de nem törődöm vele. A torkomból egy sóhaj szakad fel.

- Úristen! Jól vagy? – kérdezi, sebtében félredönti a fejemet, és vizsgálni kezdi a nyakam.

- Jack. Jack. Jay! – nyávogom, és hátralököm az ágyon. – Jól hegyezd a füled, mert nem mondom el többször. Nincs. Semmi. Ismétlem semmi. Bajom. Jól. Vagyok. Csak. Az. Agyamra. Mész. Az. Állandó. Aggódási. Mániáddal. Vágod?

- Hmm. Inkább nyesem. – nem tudom, hogy hogyan kerültem alá, de egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy az egyre nagyobb haja a szemembe lóg, és vadul csókol. És ezt a tökéletes pillanatot is el kell rontani. Halleluja, most nem Kelly. Persze hogy az én pici-pocakom.

- Kuss, te ringyó! – szólok rá. Jack, valszeg’ hülyének nézett, mert egyre vörösödő fejjel néz rám. Az éjjeli szekrényén van egy kis chips. Mohón felé nyúlok, és habzsolni kezdem.

- Most jó, bakter? Most jó? Így elkussolsz? – tömöm a majmot, mire Jackből éktelen hangú röhögésben tör ki. – Most mi van?

- Sosem, sosem az eszedért szerettelek! – vihog. Megfogok egy könyvet, és hozzá vágom.

- Ez nem vicces. – kordul még egyet a gyomrom.

- Ideje lenne lemenni, zabálni. Én is éhes vagyok.

- Szeretlek. – mondom, és már az ajtón túl vagyok. Ahogyan leérek a lépcső aljára elkapja a derekam, és megpörget. Visítva kérem, hogy tegyen le. Aztán belefelejtkezem a gyönyörű zöld szemébe, és a kezem az arcára teszem. Egészen addig állunk így, amíg Randee ránk nem talál.

- Jó reggelt, fiatalok! – rikkantja, és mi rajtakapottan ugrunk távolabb egymástól. – Miattam nem kell, csak azt akartam mondani, hogy kész a reggeli! Siessetek! – somfordál vissza a konyhába, és mi elégedetten vetjük rá magunkat a másik ajkára. A csók után egymás pillantásába feledkezve, és egymás kezét fogva, mosolyogva sétálunk be a konyhába. Illedelmesen leülök az asztalhoz, és rámosolygok Randeere. Édesen visszamosolyog, aztán a fiára néz, aki éppen egy tükörtojást gyömöszöl be a szájába. Nevetésben törünk ki. Jack értetlenül néz mindkettőnkre. Hiszen ő nem volt ott, mikor egy beszélgetésben megemlítettük, hogy olyan, mint egy nagyra nőtt óvodás. De hiszen tényleg olyan. Csak hisztizni nem hisztizik.

- Mof mi va’?

- Semmi, semmi – legyintünk egyszerre. Kelly trappol le a lépcsőn, és ahogyan meglát minket nevetésben tör ki. Eléggé érdekesen nézünk ki. A hajam, és az ő haja is, össze van gubancolódva, „Bite Me!” Feliratú trikóban, és Jack nadrágjában ülök, egy friss harapásnyommal a nyakamon. Ő egy szál bokszerben ( a nyálam csöpög, a nyálam csöpög ) a keze a combomon, és tojás darabok vannak az arcán. Ilyen hülyék is csak mi lehetünk. Ennyi.

- Fiatalok… - huppan le közénk. - Ha miattatok kell két hétig anyuval aludnom, akkor esküszöm, megkeserítem az életeteket.

- Mért kéne Randee-vel aludnod?

Úgy néz rám, mintha megöltem volna a kutyáját, aztán a plafonra néz, és felsóhajt.

- De tanító néni, én ehhez kicsi vagyook! – nyávog.

- Jajj Kelly… - lökök egyet a vállán. – Idióta.

- Kikérem magamnak. Veszélyesen hülye. Ez az én megszólításom.

- Akkor Drága, Miss. Veszélyesen Hülye, hagynál minket reggelizni? – kérdezi Jack, tele szájjal.

- Ahogyan parancsolja, Déli Úriember – kacagva fellibeg a szobájába, és én haragos szemekkel nézek utána.

- Sosem fog minket békén hagyni? – kérdezem, és lecsapom a kiskanalamat a tányér szélére. Nagyot kortyolok a kávémból, miközben Jack keze egyre felfelé halad a combomon. Libabőrös leszek, ott ahol megérint.

-Héé. Ezt nem kéne. Nem akarlak letámadni.

- Pedig én szeretném, ha letámadnál. – mormog a nyakamba. Egészen addig csókolgatja, amíg Randee újra betoppan a képbe.

- Na hogy ízlett? – kérdezi egy ezer wattos mosoly kíséretében.

- Isteni volt, mint mindig. – válaszolok hasonló intenzitású mosollyal. – De nekem mennem kéne, Apu leszedi a fejemet.

- Hát, tudjuk, hogy Henry milyen - fintorgunk össze. Hiszen szépen elmesélte mi volt tavaly decemberben. Nálam szenvedés, és csalódottság, nála düh, aggódás, idegesség, és féltés.

- Na, megyek pakolni. Köszönöm a reggelit. – állok fel az asztaltól. Jack egyből pattanna utánam, de én visszanyomom. A tányérjára nézek, a fél reggelije ott árválkodik.

- Egyél csak, feltalálok egyedül is. – és ahogyan ezt kimondom, máris trappolok fel a lépcsőn. Ahogyan beérek, a kedvenc szobámba hatalmas mosoly terül szét az arcomon. A táskámhoz lépek, és felsóhajtok: minden benne van. Lenyúlok Jacktől pár szál cigit, és átöltözöm. Éppen a felsőmet teszem be a tatyóba, mikor Jack hátulról átkarolja a derekam.

- Na ki az én kis hercegnőm? – kérdezi, és maga felé fordít.

- Mondjuk Lynett? – említem meg az unokahúgát. Szegényke Barbie - mániában szenved. De azért nagyon aranyos kiscsaj, imádjuk.

- Akkor ki az én kis vadmacskám? – kérdezi huncut mosollyal.

- Hát erre több tippem van. – mondom, és megcsókolom. Aztán elkezd csikizni. Tudni kell rólam, hogy nagyon csikis vagyok. Eldőlünk az ágyon.

- Jack ne…

- Jack de…

- De Jack…

- Innen nem szabadulsz.

- Hát jó. Akkor nem szólok hozzád. – megmerevedik, és nem szól semmit. Elenged. Határozottam a táskám lépkedek, és beledobom a telefonom. Az ajtóból visszanézek az ágyon heverő Jackre. Szomorú szemekkel bámul, és én búcsút intek neki. Úgy is utánam jön. Elköszönök Kellytől, és Randee-től, majd kilépek az utcára. Süt a nap, és csiripelnek a madarak. Egy átlagos Michigani nap. Aztán hallom, hogy a hercegem, a nevemet kiabálja. Mosolyogva fordulok meg, és pont jókor, mert az ajkaimra cuppan. Olyan mint egy pióca, de élvezem.

- Azt hitted leléphetsz szó nélkül?

- Gondoltam hogy nem.

- Este eljössz velem valahová?

- Hát nem is tudom. Elmenjek?

- Jó lenne. Akkor érted megyek mondjuk… nyolcra. Pizzázó?

- Felőlem oké.

- Akkor… szia – csókol meg újra. A nyaka köré fonom a karom. Már vagy egy perce így állunk, és nem akaródzik tőle elszakadni.

- Szia. – mondom neki, és boldog mosollyal sétálok hazafelé. Ez gyorsan kiderült, de nem bánom. Végre nem vagyok egyedül…

hát csajok ez egy eredeti letti prodúksön :D kommentárt kérek szépen :D köszönöm :D a vers saját :D pusszancs :D